Kedves többi őrült! Nem lehetne, hogy ne beszéljük meg a tüneteinket, a diagnózisunkat? Lehetne, hogy ne kelljen szeretnem a betegségedet? Én sem kértem soha tőled, hogy respektáld az enyémet.

De ez igaz a politikai nézeteinkre, a táplálkozási szokásainkra, bármire, tényleg bármire. Nem akarom tudni. Szerintem egy átlagos normális ember maximum arra van kalibrálva, hogy a közvetlen környezetében élő emberek lelki csipkéjét kibírja valahogy. Egészen meglepően kevés ember bajai érdekelnek ugyanis.

Ahhoz, hogy érdekelj, valamiféle kapcsolatba kell kerülnünk egymással. Ami értelemszerűen azon alapul, hogy valamiért érdekessé válunk egymás számára. Ha magamtól nem érdeklődöm valaki iránt, akkor az illetőnek meg kell dolgoznia azért, hogy észrevegyem. És persze fordítva is így van: nekem is meg kell dolgoznom azért, hogy felkeltsem valakinek az érdeklődését. Egy ideális világban a többi emberhez csak megpróbálunk kedvesnek lenni, ha valahol összefutunk, de a létük csak partikuláris értékességgel bír, ők vezetik például a buszt, vagy iktatják az iktatnivalókat, gyártják a guargumit Indiában, de nem hatnak meg minket a problémáik.

Például a velem szemben ülő hölgynek jó lábai vannak, ezt tudja is értelemszerűen, mégsem kéri meg a környezetében található férfiak egyikét sem arra, a lábai kecsességére hivatkozva, hogy tanúsítsanak érdeklődést az egyéb ügyei iránt, például, hogy ma sincs rohadtul semmi kedve dolgozni. Persze a szex mindig jó alap egy beszélgetés kezdeményezésére, de minden olyan férfi gyanús, akinek minden nő igazán tetszik, és minden olyan nő is fura, aki azt hiszi, hogy minden férfinak tetszik. Érdekes aszimmetria ez egyébként nő és férfi között, hogy a férfiak nekik tetszőt keresnek, a nők pedig tetszeni akarnak, de bár ennek a megfejtése lenne ma a legnagyobb problémánk.

Hasonló dichotómia az, hogy vannak emberek, akik nem tudnak nemet mondani, és vannak, akik nem fogadják el a visszautasítást. Magyarul vannak, akik nem képesek magukról levakarni az átlagkullancsokat, illetve vannak olyanok, akik egyszerűen nem veszik tudomásul, hogy nem érdeklődünk irántuk. Jelenlegi emberi jogokkal tűzdelt világunkban hajlamosak vagyunk közügyként kezelni az egyedi emberi szerencsétlenségeket, például azt, hogy rengeteg olyan ember van, akit a többiek egyenként nem igazán találnak kellemesnek. Az ilyesmihez elég például rondának, büdösnek, nagyon kövérnek, agresszívnek, zavarónak, kirívóan hülyének lenni. (És/vagy természetesen.)

De ezek jól definiálható problémák, amíg a hajléktalanoknak nehezen bocsájtjuk meg a büdösséget például (mert létezik a mosakodás), a rondaság viszonylag jól ellensúlyozható némi jófejséggel. A világ semmilyen leosztásban nem igazságos: egy szép, de büdös nő kifoghat egy szaglás nélküli férfit, a vak férfi egy ronda, de jó illatú nőt, de az esélyek nem állnak az ő oldalukon. Viszont van egy rakás olyan elmebaj, ami annyira kellemetlenné teszi az adott embert, hogy csak a legnagyobb önfegyelemmel és jóindulattal lehet viszonyulni hozzá.

Fő szabályként ilyenek azok, akik elkezdik üldözni a problémájukkal a világot. A hajléktalanok nem ilyenek például: alapvetően befelé fordulók, az utcán csak lejmolnak, nem alakítanak mindenféle szervezeteket, és nem akarják rávenni a többi embert és a társadalmat, hogy legyenek hajléktalanok, mert az mekkora buli és szabadság. Legfeljebb a jóemberkedésbe beleőrült muciológusok akarják törvénybe foglaltatni, hogy mindenkinek be kell fogadnia egy hajleszt, esetleg azt, hogy mindenki költözzön az utcára, mert akkor lesz egyenlőség.

A komédia viszont akkor fordult tragédiába, amikor az emberi jogok megszállottjai és a kényszeres segítők megtalálták azt az áldozati csoportot, amelynek problémájából bármi és annak az ellenkezője is levezethető egy lépésben. Tulajdonképpen ez az elmebaj szent grálja, a változékony önazonosság, az LMBTQ egy hasra esett nyolcassal a végén. Annak az embernek a valóságérzékeléséből ugyanis, aki nem tudja, hogy ő fiú-e vagy lány, illetve rosszul tudja, bármi levezethető, hiszen ezen elképzelés szerint összesen egy dolog biztos, az, hogy amit az identitáskáoszos egyén éppen gondol magáról, az bizonyosan igaz. Ehhez képest üdítően egydimenziós kijelentés az, hogy ha paranoiás vagy, az még nem jelenti, hogy nem akarnak elkapni.

Egy olyan korban élünk, amelyben a totális identitászavart tették meg az ember egyetlen iránymutató tulajdonságának, és az őrültek – őrültségük kétségbevonhatatlan jeleként, nem fogadva el semmiféle visszautasítást – folyamatosan tolják az arcunkba a tüneteiket. A szépségkirálynő, aki férfi, és az LMBTQ-pad csak kettő a hülyeségek végtelenjéből. Kevés dologban vagyok biztosabb, mint abban, hogy egy férfi nem lehet szebb nő, mint egy nő, egy pad pedig csak egy pad.

A férfit szépségkirálynővé választás nem más, mint egy tünetmegerősítő szertartás, szegény pad pedig csak egy néma áldozat. Egy padra ugyanis mindenki leülhet, függetlenül attól, hogy milyen tünetei vannak. Budapesten persze ez csak korlátozottan igaz, mert a hajléktalanok után az ember nem szívesen ül le sehová. Azt meg tényleg félve kérdezem meg: a kamerával megfigyelt LMBTQ-padról a hajléktalanokat is elhajtják? Mert ugye az távolról sem annyira menő identitás, mint az LMBTQ.

Szerintem itt az ideje nemet mondani. Az LMBTQ-pad a hülyeség szimbóluma, a férfi szépségkirálynő pedig minősít mindenkit, aki részt vett abban a gyalázatban.

Forrás:pestisracok